Hajnali 4:22

A macska összesz*rta magát. Bedobtam a kádba, hogy megfürdessem, mire apró gyíkká változott, majd 3 darabra tört, és eltűnt a lefolyóban.

„Lemaradtam…”

Ez volt az első gondolatom, miután a nagyon beteg, macskából lett gyík álmomból zihálva felébredtem, és öntudatra eszméltem.

Az érzés nem egyik napról a másikra csapott pofán – alattomosan kúszott be a tudatalattimba, beljebb- és beljebb férkőzve minden egyes eljegyzős, házasodós, babát várós poszt és bejelentés után. Pedig nem vagyok egy önző, irigy dög, tényleg őszintén örültem a régi barátnőim boldogságának, és még őszintébben azokénak, akik most is a kis életem részei, akikkel (még?) nem „sodródtunk el” egymástól.

Pedig már majdnem megvolt, nekem is. 28 voltam, szerelmes, boldog, és elégedett, amikor egy igazi Disney-hercegnős, kék ametisztköves gyönyörűség került az ujjamra. Mondanám, hogy az “Igen!” után rögtön elkezdtem tervezni a nagy napot, de igazság szerint szerintem 3 éves korom óta mást se csinálok – újra és újra elképzelem az álombéli Esküvőt, és keresem azt, aki hajlandó egy életen át elviselni engem. A család és a barátok egyszerre örültek nekünk, és vonták fel – ki nyíltan, ki magában, elvonulva – a szemöldöküket, ami valami ilyesmit jelentett: “Nem korai ez kissé?”  Nos, mint utólag kiderült, de – marhára korai volt.

A szerelmem introvertált, valamint lelkes lázadó, ami leginkább egyes társadalmi és szociális normák, aka begyöpösödött, felszínes, elavult vagy eleve káros hagyományok tiszteletének és követésének következetes elutasításában nyilvánul meg. Az egyik ilyen – meglepetééés! – az esküvő. A magyaros, reggelig mulatós, iszomeszemdínomdánomos, pálinkázós, valag pénzbe kerülő, Mari néni szomszédjénak a húgát is hívjuk meg jellegű felhajtás, ami – szó szerint idézem – nem rólunk szól. De azért elkezdtük szervezni, mert majd meghaltam az álomesküvőmért. A valóság és a piszkos anyagiak aztán elég hamar árnyalni kezdték a valóságot; máig nem értem, milyen alapon kérnek el a különböző étterem, omladozó vár és pajtatulajdonosok “terembérlet” címszó alatt egy estéért három-hatszázezer forintot, majd teszik hozzá szenvtelenül ártatlan hangnemben, hogy a bútorok, a szalvéták, és a kaja az bizony plusz költség. Értem én, hogy lassan Magyarország is futballnagyhatalom lesz (hahaha), de nem mindenki lesz ám pénzben fürdő, kigyúrt, aluliskolázott focisták felesége. Hiába kötöttem ki, hogy Mari néni szomszédjának se a húga, sem az öccse nem kerül fel a vendéglistára, és egyeztem bele, hogy eltekintsünk a ceremóniamestertől; hiába beszéltük át legalább háromszor, nem lenne-e jobb elszökni a francba, és a tengerparti szellőben, kettesben (és egy vadidegen helyi esketővel) tölteni életünk legszebb napját; és hiába találtam meg A Ruhát, szinte ingyé’, az első ruhapróbán. A kapcsolatunk ugyanis, dacára a szívből jövő lánykérésnek – mint utólag megtudtam – instabil volt. Nem növesztettünk elég mély gyökereket ahhoz, hogy megkapaszkodhassunk az érzelmi tornádók idején.

Eltelt a tavasz, eltelt a nyár, és ősszel beütött némi krach. Nem bírtam a nyomást, amit magamra tettem, amikor 2 évvel azelőtt kineveztek vezetőnek, nem bírtam a konfrontációt igénylő, görbe tükröt tartó helyzeteket; a nyílt vagy burkolt ellenszenvet és kritikát; az állandósult feszülést a mellkasomban; azt a benyomást, hogy leginkább csak papíron van hatalmam dolgokat jobbá tenni vagy megváltoztatni; hogy a munkámnak az eredmények alapján olykor semmi értelme nincs. Túl egy munkavállalói elégedettség és egy business coach képzésen egyre hangosabb lett a vijjogó hang a fejemben: „önazonosság!” Mivel könnyedén hozok döntéseket (ja, nem…), pár hónap önmarcangolás, esti sírásrituálé és nagy adag tökélyre fejlesztett önutálat után mérlegre tettem pénzt és szenvedélyt, vágyakat, lehetőséget, megkérdeztem magamtól, mi a legrosszabb, ami történhet, majd nagy levegőt vettem, és felmondtam. A gond csak az volt, hogy már másnap átugrottam a „Megvalósítom önmagam és vállalkozó leszek!” című fejezetet, és lehorgonyoztam a „Nem vagyok elég jó, mihez kezdjek most?” felütésű, végtelen felvonásos drámánál. Az életnek vajmi kevés értelmét, örömét leltem a frissen nyert szabadidőn kívül, otthon jobbára sorozatokba és alvásba fojtottam az önmegvalósításra szánt energiáimat. Közben persze vetítettem, hogy kurva jól vagyok, jó döntést hoztam. Az előbbi ordas nagy hazugság volt, az utóbbi viszont – bár a jól levéshez azóta sem sikerült úgy igazán eljutni – igaz. Kellett egy ébresztő pofon, amit magamnak adtam.

A karácsony eltelt, békében, csendben, nagyon vártam az új évet – csupa Lehetőség, csupa Fény, csupa füstölthúsos lencsefőzelék- és tojásszaggal átitatott Remény. Ezen idilli, elringató érzés és 2020 nyolcadik napján jött a második pofon, immár nem magamtól – tőle: „Emlékszel, egyik nap megkérdezted, nem lehet-e, hogy szerelmes vagyok …ba, és én azt mondtam, hogy nem. (Kétpofára, jóízű Szalámiskenyér-majszolás közben szórakozottan felé fordulok, a szavak értelme csak nagyon lassan jut el az agyamig. A padlót fikszírozza.) Azt hiszem, igazad volt. Azt hiszem, szeretem.”

Regényekben sokat olvastam már olyan pillanatokról, amikor a főhősnő egy szívbe kapott gyomros után úgy érzi, megállt az idő, megremegett a Föld, és mindennemű élet, mindennemű energiacsíra elhagyta a testét. A leírások egészen pontosan voltak – a világ hirtelen beszűkült, és eluralkodott rajtam a gondolat, hogy ez vagy egy rossz álom, vagy egy nagyon rossz vicc. Meg is kérdeztem, hogy nem viccel-e, de sajnos nemleges választ kaptam. Fogalmam sincs, hogyan rágtam meg az utolsó falatot és csoszogtam át megsemmisülten a kanapéig, hogy ott magam elé meredve, fátyolos szemmel mondogassam magamnak: „Ez nem lehet igaz.” Mint megtudtam, a gyász első szakaszában voltam: tagadtam, mert ha beismertem volna, hogy a vőlegényem beleszeretett abba a lány barátba, akitől „nem kell félnem”, valószínűleg azonnal belehaltam volna.

Csúfos vég ez egy éppen szárba szökkent, elköteleződés látszatát keltő, komoly, együttélős, közös bankszámlás kapcsolatnak. Csúfos rájönni, hogy majd’ 2 év, egy összebútorozás és egy eljegyzés után is a felszínt kapargattuk. Hogy hiába lett ő szerelmes másba, bizony nem tudom csak úgy rákenni, mert a kapcsolat idefajulása mindkettőnk hibája, ergo nekem is felelősséget kell vállalnom érte, hogy így elromlott, és most ennyire fáj. Hogy valami, aminek a bekövetkeztét láttam jönni, és amitől mindennél jobban rettegtem, mégis valahogy meglepésként ért, mert nem csak én vetítettem tudattalanul, hanem ő is, és én bekajáltam, hogy nincs miért aggódnom. Nem láttam a kimondott és kimondatlan szavak mögé. Talán nem is akartam mögéjük látni.

Hogy valóban, végérvényesen vége van-e, az a jövő zenéje. Vagy abban hiszek, hogy az élet és annak dolgai, valamint az emberi lények végtelenül bonyolultak, és akkor x hónap vagy év múlva, némi rég esedékes magunkba nézés, belső munkálkodás és öngyógyítás után, ha mindketten úgy akarjuk, lehet még boldoganéltekamígmegnemhaltak (ami amúgy egy másik, ha lehet még ordasnagyobb hazugság, amire kitérek majd egy másik posztban), vagy abban hiszek, hogy az élet végtelenül, baromira egyszerű, és akkor menjen, ami megy, maradjon, ami marad, minden úgy jó, ahogy van, béke veled, életem tragédiája. Azt hiszem, az igazság valahol félúton van a kettő között.

És hogy mit csinálok most, négy hónappal a sokk után?

Fürdőköpenyben, habos kávéval, alvás helyett terápiás jelleggel betűkbe rendezem a bennem dúló háborút, és digitális papírra vetem mindazt, amit az önismeret által és a mindennapi harcaim közepette tanulok magamról, a kapcsolatokról, a szerelemről, és erről az életnek hívott, gyorsan tovaszálló tragikomédiáról. Szakmát váltok, hivatásra lelek, meghallom végre a belső hangomat, és utat, ajtót nyitok neki.

Minél több embert ismerek meg, annál inkább elhatalmasodik rajtam a felismerés, hogy mindenki sérült: mindenki cipel múltat, jelent, mázsás súlyokat, amikkel nem mer szembenézni. Nincs senki, akinek a lelke teljesen egyben van és egészséges. Horcruxokat gyártunk, és mások is horcruxokká tördelik a szívünket, újra és újra. És tudjátok, miért? Többek között azért, mert rengetegen vagyunk, akik nem kaptak használati útmutatót. Nem tanultunk sem a lelki fejlődésről, sem a szerelem és a párkapcsolat lényegéről – technikaórán fonalat tekertünk egy hurkapálcika keresztre, a fiúk meg fát faragtak, és most, hogy a régi korok régi rendszere átalakult, nem elég a megküzdéshez bölcs nagymamám azon tanácsa, hogy „Sose feküdjetek le haraggal!” Fontos, jó tanács, de nem elégséges.

Hallgassatok, olvassatok Pál Ferit, Almási Kittit, (meg Stephen Kinget és Harry Pottert!) menjetek önismereti csoportba, terápiába, és felejtsétek el azt a szemenszedett baromságot, hogy pszichológushoz a hülyék, a kettyósok járnak. Most megjósolom, egyszersmind szívből remélem, hogy – ha hihetünk még abban, hogy az emberiség nem visszafelé fejlődik – legkésőbb (nagyon pesszimista időkerettel számolva) 10 év múlva a pszichológia az általános és középiskolák falain belül olyan elemi, mindennapos fogalom lesz, mint a derékszögű háromszög.

Amíg ez nem történik meg, azzal eszközölhetünk változást és segíthetünk magunkon és egymáson is, hogy befejezzük a kamuzást, és – hogy egy rettentően inspiráló, írás és hitelesség terén 2 nap alatt példaképemmé lett nőt idézzek – nem hazudjuk el a valóságot. Nem rejtjük el a harcainkat, a félelmeinket, a kétségeinket, a valódi önmagunkat jól megszerkesztett, szépítő funkcióval feltuningolt insta képek mögé, és nem teszünk úgy, mintha jól lennénk, amikor macskás gyíkos rémálmok közepette bőgünk a párnánkba, mert lassan betöltjük a harmincat, és se macskánk, se tacskónk, férjünk, gyerekünk, kertes házunk, balatoni nyaralónk. Semmink nincs mindabból a jóból, amit a ballagáson megfogadtunk és kívántunk magunknak, míg rajtunk kívül mindenki (mert a torzító agyunk, a kis egónk ugye ezt harsogja, hogy) MINDENKI előrébb tart már az életben.

És akkor itt kezdődik a munka. Újragondolni, újrafogalmazni. Magamat, a világot, az elvárásaimat, a működésemet. Van erre egy szép szó: áthuzalozás.

Nem mondom, hogy nem fájdalmas, mert az, nem kicsit. Végignézek az elmúlt 29 évemen, és szép lassan kirajzolódik egy minta, ami finoman szólva nincs ínyemre. Felszínre törnek traumák, apró világösszeomlások, és tudattalan választások, aminek eredményeképpen most itt vagyok. Egyedül, egy cuki kis albérletben, törpetacskót vadászva az interneten, a felkelő napot kémlelve az ablakból, ígéretesnek mondott karrierrel és botrányosan sikertelen szerelmi élettel a hátam mögött. Tele megbocsátanivalóval – magamnak és másoknak is. Tele a torkomat kaparó, rám rakódott hamuval, ami az élet tüzének kikerülhetetlen mellékterméke.

Szokatlanul korán indítom a napot, és megnyitom a lélek csapját, hogy visszataláljak az írott hangomhoz, ami utoljára 15 éves kamaszként volt ennyire őszinte, ennyire nyílt.

Ennyire k*b****tt**l sebezhető.